A fronton

Rémálmaimban halálra kínoznak engem vagy az édeseimet, menekülhetetlenül, a legszörnyűbb félelmeim válnak valóra, és mikor felriadok, nem emlékszem rá, mi történt, nem tudom átgondolni, csak a rettegés marad, mintha egész éjjel a fronton szolgáltam volna. Éjjel fel-felriadok, átitatva a borzalmas, kegyetlen, embertelen érzésekkel, alig-alig emlékszem, micsoda vész pusztította a testünket, hogyan mállott szét az orvosok szeme láttára a kórházban, akik vállvonogatva irogatták a mit sem segítő receptjeiket. Nem is értjük egymás szavát, elpusztulunk, nincs, aki megszánjon. De mikor kinyitom a szemem, akkor sem jobb, fájó testem ragacsosra izzadva tekereg a metszően hideg éjszakai levegőben, a romos albérlet, otthontalanság, beteg gyerekek, gondterhelt férj, a kérdések, az öregedés, a távolság, visszaránt az álom is, nincs erőm ébren maradni, magába szippant a tehetetlenség, lebénított tagjaimmal zuhanok a frontra megint, hogy megkínozzanak.