kínhalál

Valaki odaintett nekem az úton, ami önmagamhoz vezet.
 
Ezeket a tanításokat, hogy ha te nem a tested vagy, nem az érzéseid vagy, nem a gondolataid vagy, akkor ki vagy te, ezeket most már belülről nézem. Emlékszem rá, ki vagyok, emlékszem arra, amire a szavaink nem alkalmasak, emlékszem, mit jelent Isten, mennyország, újjászületés, egység, lélek, milyen együtt lenni a szeretteinkkel. Látom, mi érkezik hiteles forrásból, és milyen mondatok jönnek sokadkezű fordításból.
 
Aki odaintett, elgondolkodtatott. A gonoszság az én nagy bogom. 
Az egység része a gonoszság, az egységet ismerő önmagam mégis csak jó. Belebetegszem, ha a tömeggyilkosságokra, pusztításra gondolok. Ugyanakkor nem tudom elképzelni a jó-rossz dualizmus érvényességét. Az emberi test működéséhez hozzátartozik az apoptózis, legnagyobb jótevőnk, az immunrendszerünk tömeggyilkos. Mégsem tudom jóváhagyni, elfogadni, befogadni az egységet ismerő önmagamba az SS-tiszteket, inkvizitorokat, gyógyszercégeket.
Arra gondoltam, mi jogom nekem megbocsátani a bűntetteket, amíg magam nem tapasztalom meg a brutális kínhalált. Onnan azért már kicsit másképp hangzik a dolog. 
Persze nem én vagyok az első. Jézus halálának története így is értelmezhető (hát eddig nem is értettem). Az első perctől az utolsóig megtapasztalta az író szerint legborzalmasabb emberi kegyetlenséget, egész a halálig, és akkor már mondhatta, hogy ismerlek titeket, és még így is szeretettel látlak titeket a Mennyországban. Hát addig, míg ezen át nem ment, addig kicsit nevetségesen hangzott volna: te megölted azt a nőt, de ÉN megbocsátok neked. Engem nem érdekel, akkor is jöhetsz. Na hát ez nincs, számomra hiteles az élmény.
Aztán persze tudjuk, hogy én is átéltem a kínhalált, de nem fiatal férfiként, hanem terhes nőként. A különbség nagyságrendnyi. De vajon én hogyan fogok tudni megbocsátani érte? Még mindig úgy érzem, ezen senkinek sem volna szabad átmennie. Az egység értelmében viszont ez így helyénvaló. 

Gyógyítás és gyóccer

Az van, hogy van a tudomány, mint elmélet (mint a kapitalizmus, mint elmélet, meg a kommunizmus, mint elmélet, meg a newtoni fizika, mint elmélet), amikor is ojjektíven kivizsgálunk, publikálunk, ellenőrzünk, elfogadunk.

Aztán van a gyakorlat, amikor a pubmeden 300000 bundázott vizsgálat van, a nemzeti hatóságok olyan cikkeket fogadnak el döntések alátámasztásaiként, hogy röhög a vakbelem, és a gyóccercégek offshore cégeken át nyúlkálnak bele az eredményekbe. Ehhez képest baromi amatőr, hogy harminc éve csak simán hamis statisztikai elemzéssel fogadtaták el a fluoxetint (Prozac) hatékonynak, aztán kiderült, hogy amivel minden második mitugrászt tömködnek, annak a mellékhatásain kívül semmiféle hatása nincs. Najó.

Van ez. Aztán van az, ami az értelme lenne a tudománynak, hogy az ilyen jelenségeket, mint a spontán vagy nem-asszisztált felgyógyulás jól kivizsgáljunk, mert meg kellene tudni, hogy mitől is döglik a rák. Kicsit ez elmarad pár évtizedig vagy évszázadig. Meg hogy az eredményeket csak drága pénzen veheti meg a gyógyulni vágyó, aki le van hülyézve, ha hasonló összegekért inkább gyógyszert rendel amerikából és nem egy potenciálisan bundált vagy érdektelen orvosi cikket rendelget az internetről.

A másik aspektus a játék, amivel embertelenítjük a gyógyítást. A szülés, a lelki gondjaim, a hátfájásom, a barátnőm haláltusája szép kis fehér papírokon, megjátszott érdektelenséggel, műveletlen emberek izzadt nyelvtanával, szókincsével és nemértésével van rögzítve. Általános jelenség, hogy egymást vagy a beteget nem értve félresiklik ez-az, következő hétre elfelejtődik, nem lehet előtúrni, nem értik már és hát a recepciós/ápoló/asszisztens már nem is éri fel ésszel. És ez a világ legjobb egészségügyi rendszere.

Szóval úgy látom, a nyugati orvoslás a gyógyszercégek és a hagyományok kozös prése között omlik össze, hatástalan, rendezetlen, formátlan dolog lett mára, ami itt-ott használ, sok helyen néma jóváhagyással egészséges életeket tesz tönkre (ideggyógyászat, idősgondozás, gyerekgondozás köztudottan szükségtelenül életveszélyes).

A sarlatánság, masszázs, akupresszúra, energiaáramlás, jóslás, temészetgyógyászat, homeopátia olyan vérszegény módszerekkel dolgoznak, hogy többet nem bírnak ártani, mint potenciálisan a félrevezetett orvos. A pénzt kiszedik az emberből, dehát "A pénz el lesz cseszve, ez van." - mondja a barátnőm. Ugyanakkor ezek a módszerek olyan aspektusaira fókuszálnak a gyógyulás folyamatának, amiről azért nem tudunk semmit, mert nem is akarunk. A jelenlegi gyakorlati tudomány, ami tulajdonképpen egy marketing-gépezet, egy psichológiai eszköz, nem fogja neked jóváhagyni az ingyenes vagy független módszereket, mert nem arra való.

Üdvözülés

Itt ez a könyvem egy fiktív olimpiáról 1968-ban. Olvastam már egypár könyvet, elmondom, ilyen szarul még soha egyet sem sikerült kezdeni. Két bekezdésen keresztül nem derült ki, hogy ki, hol, mikor és mit csinál, csak összefüggéstelen mondatok egymásra dobálva. Ez oké egy szürreális vagy impresszionista regény leíró stílusában, de ez a könyv egy dokumentarista akció lélektani jellegű írás lenne vóna. De nemcsak a kezdete rossz, a kezemben mállanak ki az oldalak a kötésből, pedig nem egy rém régi darab, csak szar a ragasztó.

Jó, de elolvasom, mert én elvből mindent elolvasok. Csak a hülyék unatkoznak és csak a hülyék nem tudnak élvezni egy szar könyvet. Ugye.

És az utolsó oldalakon (a hatszázadik környékén) csak van valami érdekes. Az olimpián a maratoni futó majd belepusztul a futásba, és totál elsötétül a szeme előtt a világ, de csak fut tovább, és akkor eljut az üdvözülés állapotába, amit az edzője ígért neki. Az edzőjét katonaként rabbörtönben embertelenül kínozták,  aztán a roncsolt testével élsportoló lett, szóval tudja. És ez az üdvözültség, amikor látja az életét, de nemcsak az életét, hanem az egész időt, jelen, múlt, jövő egyben, és érzi, hogy a szeretet az egyetlen értelmes dolog, de nemcsak az elfogadott, hanem az ismeretlen szeretet is, emberek, növények, kövek, csillagok iránt.

Kicsit meglepődtem, ilyen fejtegetésekről csak a buddhista vallási elméleti értekezésekben lehet szó, dehát ki veszi azt komolyan, és különben is, akkora fenék van neki kerítve, hogy az ember még az olvasásához is inkompetensnek érzi magát.

Jól fejbe is vágott, mert ezt még soha senkitől nem hallottam így. Ez az üdvözülés?! Tényleg? Hát akkor én üvdvözülve születtem, és üdvözült A Férfi is. Kicsit gondolkodom ezen, hogy ez tényleg másoknak nyilván milyen nem egyértelmű.

Én emlékszem rá, milyen volt a születésem előtt, és ez az állapot, amit ez a könyv leír, folyton kísér. Nehéz nekem megküzdeni a nem-egység, a mikro-fókusz koncepciójával. Emlékszem, csecsemőként nem értettem a nyelvet, mint eszközt. Mi az, hogy az egyik kommunikál a másikkal? Mi az, hogy egyik meg másik, nem értettem, sőt, másig sem értem az elkülönülés, az egység gondolatát. Na és ennek tetejébe a kommunikáció, mint fogalom.
Ma is, vezetek, és mint oly sokszor, elmélkedem rajta, hogyan is kanyarodom az autóval, honnan tudom én, hogy tekerjem azt a kormányt, és abból, hogy mi látszik, várom vagy nem várom, hogy megbillentse valami az autót, és mindezt pontosan, automatikusan teljesíti bennem valami. Nem igazán vagyok beavatva, irraconálisnak, jelentéktelennek, felfoghatatlaul specifikusnak tűnik ez a dolog: autóval kanyarodni? Ez valami LSD-s látomás elszállt kordinátarendszerében tűnhet csak egy másodpercig értelmes elképzelésnek. Úgy rémlik, ilyenkor elvesztem ezt az irgalmatlan precíz fókuszt, az ittet és mostot, és az üdvözülés átjár, vagyis visszahúz. A lelki szemem nem jó, és nincs rá szemüveg.
Most már úgy-ahogy ki tudom venni a dolgokat, de tízéves koromig is homályos alakok között tapogatóztam, félig-meddig elmerülve az üdvözültségben. Hogy nézhetett ki ez kívülről? Ez lenne az autisták önmagába zárt világa? Vagy egy kreatív gyerek révedezése? ADHD? Valójában a nirvánában lubickolok magátólértetődő természetességgel.

Így interjúvolok meg megható naivsággal egy nemzetileg körözött drog- és fegyverkereskedő gyilkost az utcán, aki öt éves gyerekként dicsekszik a tetkóival meg a motorjával. Így faragok vállat vonogatva tikit, tépem le a szar könyvborítót és rajzolok újat titokban, magamnak. Mondja Nieto.

Ebben én a félvakon botorkáló, életképtelen, üdvözült önmagamat látom.

Elapadt

Na, elapadt a kút. Most szomjanhalunk.