Üdvözülés

Itt ez a könyvem egy fiktív olimpiáról 1968-ban. Olvastam már egypár könyvet, elmondom, ilyen szarul még soha egyet sem sikerült kezdeni. Két bekezdésen keresztül nem derült ki, hogy ki, hol, mikor és mit csinál, csak összefüggéstelen mondatok egymásra dobálva. Ez oké egy szürreális vagy impresszionista regény leíró stílusában, de ez a könyv egy dokumentarista akció lélektani jellegű írás lenne vóna. De nemcsak a kezdete rossz, a kezemben mállanak ki az oldalak a kötésből, pedig nem egy rém régi darab, csak szar a ragasztó.

Jó, de elolvasom, mert én elvből mindent elolvasok. Csak a hülyék unatkoznak és csak a hülyék nem tudnak élvezni egy szar könyvet. Ugye.

És az utolsó oldalakon (a hatszázadik környékén) csak van valami érdekes. Az olimpián a maratoni futó majd belepusztul a futásba, és totál elsötétül a szeme előtt a világ, de csak fut tovább, és akkor eljut az üdvözülés állapotába, amit az edzője ígért neki. Az edzőjét katonaként rabbörtönben embertelenül kínozták,  aztán a roncsolt testével élsportoló lett, szóval tudja. És ez az üdvözültség, amikor látja az életét, de nemcsak az életét, hanem az egész időt, jelen, múlt, jövő egyben, és érzi, hogy a szeretet az egyetlen értelmes dolog, de nemcsak az elfogadott, hanem az ismeretlen szeretet is, emberek, növények, kövek, csillagok iránt.

Kicsit meglepődtem, ilyen fejtegetésekről csak a buddhista vallási elméleti értekezésekben lehet szó, dehát ki veszi azt komolyan, és különben is, akkora fenék van neki kerítve, hogy az ember még az olvasásához is inkompetensnek érzi magát.

Jól fejbe is vágott, mert ezt még soha senkitől nem hallottam így. Ez az üdvözülés?! Tényleg? Hát akkor én üvdvözülve születtem, és üdvözült A Férfi is. Kicsit gondolkodom ezen, hogy ez tényleg másoknak nyilván milyen nem egyértelmű.

Én emlékszem rá, milyen volt a születésem előtt, és ez az állapot, amit ez a könyv leír, folyton kísér. Nehéz nekem megküzdeni a nem-egység, a mikro-fókusz koncepciójával. Emlékszem, csecsemőként nem értettem a nyelvet, mint eszközt. Mi az, hogy az egyik kommunikál a másikkal? Mi az, hogy egyik meg másik, nem értettem, sőt, másig sem értem az elkülönülés, az egység gondolatát. Na és ennek tetejébe a kommunikáció, mint fogalom.
Ma is, vezetek, és mint oly sokszor, elmélkedem rajta, hogyan is kanyarodom az autóval, honnan tudom én, hogy tekerjem azt a kormányt, és abból, hogy mi látszik, várom vagy nem várom, hogy megbillentse valami az autót, és mindezt pontosan, automatikusan teljesíti bennem valami. Nem igazán vagyok beavatva, irraconálisnak, jelentéktelennek, felfoghatatlaul specifikusnak tűnik ez a dolog: autóval kanyarodni? Ez valami LSD-s látomás elszállt kordinátarendszerében tűnhet csak egy másodpercig értelmes elképzelésnek. Úgy rémlik, ilyenkor elvesztem ezt az irgalmatlan precíz fókuszt, az ittet és mostot, és az üdvözülés átjár, vagyis visszahúz. A lelki szemem nem jó, és nincs rá szemüveg.
Most már úgy-ahogy ki tudom venni a dolgokat, de tízéves koromig is homályos alakok között tapogatóztam, félig-meddig elmerülve az üdvözültségben. Hogy nézhetett ki ez kívülről? Ez lenne az autisták önmagába zárt világa? Vagy egy kreatív gyerek révedezése? ADHD? Valójában a nirvánában lubickolok magátólértetődő természetességgel.

Így interjúvolok meg megható naivsággal egy nemzetileg körözött drog- és fegyverkereskedő gyilkost az utcán, aki öt éves gyerekként dicsekszik a tetkóival meg a motorjával. Így faragok vállat vonogatva tikit, tépem le a szar könyvborítót és rajzolok újat titokban, magamnak. Mondja Nieto.

Ebben én a félvakon botorkáló, életképtelen, üdvözült önmagamat látom.