kínhalál

Valaki odaintett nekem az úton, ami önmagamhoz vezet.
 
Ezeket a tanításokat, hogy ha te nem a tested vagy, nem az érzéseid vagy, nem a gondolataid vagy, akkor ki vagy te, ezeket most már belülről nézem. Emlékszem rá, ki vagyok, emlékszem arra, amire a szavaink nem alkalmasak, emlékszem, mit jelent Isten, mennyország, újjászületés, egység, lélek, milyen együtt lenni a szeretteinkkel. Látom, mi érkezik hiteles forrásból, és milyen mondatok jönnek sokadkezű fordításból.
 
Aki odaintett, elgondolkodtatott. A gonoszság az én nagy bogom. 
Az egység része a gonoszság, az egységet ismerő önmagam mégis csak jó. Belebetegszem, ha a tömeggyilkosságokra, pusztításra gondolok. Ugyanakkor nem tudom elképzelni a jó-rossz dualizmus érvényességét. Az emberi test működéséhez hozzátartozik az apoptózis, legnagyobb jótevőnk, az immunrendszerünk tömeggyilkos. Mégsem tudom jóváhagyni, elfogadni, befogadni az egységet ismerő önmagamba az SS-tiszteket, inkvizitorokat, gyógyszercégeket.
Arra gondoltam, mi jogom nekem megbocsátani a bűntetteket, amíg magam nem tapasztalom meg a brutális kínhalált. Onnan azért már kicsit másképp hangzik a dolog. 
Persze nem én vagyok az első. Jézus halálának története így is értelmezhető (hát eddig nem is értettem). Az első perctől az utolsóig megtapasztalta az író szerint legborzalmasabb emberi kegyetlenséget, egész a halálig, és akkor már mondhatta, hogy ismerlek titeket, és még így is szeretettel látlak titeket a Mennyországban. Hát addig, míg ezen át nem ment, addig kicsit nevetségesen hangzott volna: te megölted azt a nőt, de ÉN megbocsátok neked. Engem nem érdekel, akkor is jöhetsz. Na hát ez nincs, számomra hiteles az élmény.
Aztán persze tudjuk, hogy én is átéltem a kínhalált, de nem fiatal férfiként, hanem terhes nőként. A különbség nagyságrendnyi. De vajon én hogyan fogok tudni megbocsátani érte? Még mindig úgy érzem, ezen senkinek sem volna szabad átmennie. Az egység értelmében viszont ez így helyénvaló.