Ha a magyar punk aranykorának hatodik legjobb zenekara mi voltunk, akkor a magyar punk aranykorának az ereiben én is surrogtam.
A zaj, ordítás, pogózás és cigifüst között gyengédek voltunk egymáshoz. Cinkos mosolygással törődtünk egymással saját magunknál jobban. A vérzékeny basszusgitáros talajrészeg útját a miatta józanabbul maradt más bandák tagjai kísérték haza, a csúszkáló dobot fejszés öregfiú javította meg szám közben, véres csirkebél dobálásával kentük magunkra a sznob vegetarianizmus finomkodásának leleplezését (miközben a straight edge őszinte, kövér, raszta-vegánjai röhögve söröztek a pultnál). Az erős, szexi, undorító, megejtően elveszett alkoholista ölelő karjaiban biztos lehettem benne, hogy a paprikapálinkát véletlen sem öntik az ajkaim közé, és avalamiért rám veszélyes pesti utcákon mindig akadt valaki, aki hazakísért, ahogy az ötfős közönség is elkapott minket, amikor leugrottunk a színpadról. Mindannyian bandatagok voltunk, egymás után léptünk fel, mindannyian rajongók voltunk egymás koncertjeire utaztunk. Meg akartuk érteni egymást, és jobban sikerült, mint saját magunkat.
A gyerek, a dolgozó felnőtt, a piercinges, a csövipank, a középosztálybeli kislányok, a szétfüvezett főiskolás, a rádiós, a koncertszervező, az ország leghíresebbje, és aki most kezdte. Együtt görnyedtünk a fa padokon és röhögtünk a sárpankozáson, szerettük egymás zenéjét, pedig tényleg szar volt.
A gitárt farokkal kellett pengetni, a srác szoknyájára pinát kellett rajzolni, a színpadra alsónadrágot kellett dobálni, egymásért epekedni kellett, egymásba bele kellett szeretni és úgy kellett maradni. Érdekelni kellett egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése