A falu utcaseprője, a bányászok, a kocsmárosné, a lánya, meg a kocsmáros, de még az alsó- és felsőiskolás gyerekek a két tanárral együtt, mindannyian ismerték a vak isteneket. Néha csak egy néha egy tucat is megjelent az égből, étellel megrakodva, gyengéd szeretettel meg-megérintve a falusiakat. A legöregebb bányász harapott először a finom falatokból.
Aztán amikor vihar tépte ki a fákat, hogy utána zöldebb legyen az érdő, vagy szél kavarta fel a port, hogy felfrissüljön a táj, akkor is mindenki tudta, hogy az istenek közbenjárására történt. A távoli mennydörgések morajlását nyugodt, derűs napokon is gyakran hallották, de az élet részéhez tartozott, akár a fejtés felől érkező koppanások.
A falu körül húzódó szakadékon senki sem tudott áthatolni. A szikrázóan gömbölyű, szőke nő, a spanyol földesúr felesége meg akart szökni, halálra zúzta magát az éles köveken. De amíg a többi bányász átaludta a verőfényes deleket, a legöregebbik kiült a fák alá, és figyelte, ahogy a messzeségben az istenek röpködnek a hatalmas mennyországban. Szemek, végtagok nélkül, soha élelmet vagy levegőt nem érintve, természetfeletti erővel formálva a világot, rózsaszínen, barnán, feketén, vakon hazudtolták meg a fizikai törvényeket. A bányász le nem vette róluk a szemét, és idős homloka alatt ki tudja, tán szánta is a bőkezű urakat, akik nem ismerték az erdő széli lét egész életet betöltő pontos szabályait.
Néha látta, ahogy a sziklához egész közel, az istenek egyike elmerül a mannát és nektárt rejtő árok mélyén. Mennydörgés rázta meg a sziklát, és az apóka nem sejtette, hogy ennek jelentése van.
- Anyu, megetethetem a halakat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése