Húsevéses

Kezd bennem tisztulni a húsevés kérdés.
A klónozott testrészek kapcsán gondolkodtam el, lehet első osztályú marhahúst klónozni tudat nélkül fogyasztásra. Meg hogy legyünk mint vegetáriánusok, az a másik, ne legyen állattenyésztés.
Így vagy úgy, tenyésztett állatok nélkül maradunk, de az erőforrásokat így is, úgy is elhasználjuk. Növénytermesztésre (még többet is, mint állattenyésztésre, mert a kalóriamennyiséget is valahogy el kell fogyasztani), alapanyaggyártásra, technológiára. Tehát esélyt sem kapnak az állatok arra, hogy megszülessenek vagy gondolkozzanak.
Jó ez?
Én nem is értem azt, hogyha valaki a mellét veri, hogy ő nem bírja az állati szenvedést nézni, de a növényeket felhabzsolja. Azért, mert annak a szenvedése nem látszik vagy nem olyan könnyen érthető? Számomra ostoba árulás azt mondnai, hogy én tudom, mit érez és gondol egy növény, tudom, mit az állat, és az állatot nem szabad megölni, de a növényt igen. Amennyit én tudok a növényekről, központi idegrendszer hiánya ide vagy oda, éppen érezhetnek, gondolhatnak, tudhatnak annyit, többet, másképp, mint az állatok. Dehát lószart sem tudunk. Ez alapján nem lehet állást foglalni.
Az is tény, hogy maga a halál nem választható. Ez a borzasztó nehézség, hogy a születésről és a halálról úgy érezzük, dönthetünk. Hogy előbb, később, így vagy úgy, hova. A PTSD-m közepén úgy érzem, nincs minekünk ehhez közünk. Nem tudunk büszkén halálmentes környezetben élni, erőfeszítéseink legjobb esetben is önrombolóak, és akármelyik vegetáriánus kezetmos, hogy megszabaduljon a baktériumoktól. Ha elfogadjuk a jogunkat a létezéshez, attól fogva nincs hova lépni, egy merő gyilkosság az életünk. És teremtés. Ezek nem a mi eszközeink, valami végzetes szétkapcsoltságot érzek. Nem mi választjuk ezeket az eszközöket és nincs teljes hatalmunkban a használatuk, csak néha véletlen arrafelé vágnak, amerre mi is nézünk, de hogy annak mi lesz a vége, sokszor sosem tudjuk meg.
De az életadás! Minden állatot, amelyiket levágunk, élettel ajándékoztunk meg.
És a választás? Én a szabadság eszméjét sem értem teljesen. Korlátok nélkül az ember nem teljesedhet ki. Én nem választottam a pénzt. Nem választottam a halált. Nem választottam a nememet. Nem választottam ezt a kultúrát. Dehát itt vagyok, ez van, életemet élem, nem mondom, hogy nem akartam elmennekülni már számtalanszor, de mégis itt vagyok még mindig. Húzom az igát, fizetem az adót, csinálom a monoton kis baromságaimat ezredszerre értelmetlenül, nézem a csokireklámot. Köszönöm? Nem köszönöm? Akarom? Választottam? Nem releváns kérdések. Se nekem, sem akármelyik ketrecbe zárt csirkének. Engem is mérgeznek. Nem értem, mi a kérdés. Azt nem lehet, hogy valamelyik vegetáriánus azért melózzon, hogy én a gyerekeimmel maradhassak?
Van valami csontig hatolóan élő, tisztelettel teli, szent dolog abban, hogy tárkonyos szarvahús-levest eszik a férjem a konyhában. Az én szerelmes férjem, a gyerekeim apja, a csodálatos lelkek egy gyanútlan birtokosa eszi egy szarvas egészséges húsát. Ez rendben van. Egye meg az enyémet is, ha meghalok.