Ültünk a vaskorláton, mint a verebek, az egyik csajnak őze volt otthon, és az apja úgy kérte a fagyit, hogy "Mindegy mit, ami ráfér.". Nyomta a fenekünket a vaskorlát, de azért lehetett rajta üldögélni órákon át a poros falusi egész világban.
Fáj a lábam. Nem jobb ám, akárhogy mozdulok, ez nem egy valós fájdalom, nincs vele mit tenni, nem segít rajta semmi. Megőrjít. Elkoptat. Felőröl.
Arra gondoltam, mi lenne, ha csak úgy gondolnék rá, mint a vaskerítésre, amin ültünk, mint a verebek. Fáj, de azért lehet vele éldegélni egy életen keresztül, nem árt, csak nyom, de mindegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése